10. Rész: " Ködös ébredés

Sziasztok! Íme itt a 10. Rész.



- Hölgyem, kérem hagyja el a helységet. - szólal meg egy férfi hang hátam mögül. - Hölgyem, hallja amit mondok? - hirtelen minden elfeketül, testem mint rongybaba csúszik le a székről. 

- Apa, apát akarom. Hol van? Vigyetek oda. - hangom remegve elcsuklik, szemvilágom ismét sötétet tapasztal. Neymar lép hozzám közelebb, kezét arcomhoz simítja majd leül mellém az ágyra.

- Szerelmem, nyugalom, itt vagyok. Pihenj egy kicsit. - lehel csókot sápadt ajkaimra, és elhagyja a kórtermet. Szembogaraimból könnyeim, mint zápor hullanak alá. Emlékképeim előtörnek ahogy lehunyom pilláimat, hogy pihenni tudjak. Ereimben, mint maró sav, a fájdalom széthatol, és keserű düh árad belőlem. Hirtelen egy ködös helyen találom magam, ahol édesapám és egy idegen nő  személye tisztel meg engem. 

"- Apa? - rohanok nevelőm felé, de ahogy átölelem, mint füst szertefoszlik előttem" 
- Bejöhetek? - nyit be hozzám Tiff.
- Igen. - suttogásom alig hallható, de még is észlelhető. Nővérem, egy széket húz ágyamhoz közelebb és elfoglalja azt.
- Tudod mennyit aggódtam miattad Neymarral? - emeli fel hangját Tiffany miközben szeméből gyémánt cseppek potyognak. - 2 éven keresztül feküdtél kómában apa miatt. Neymar minden nap felhívott, hogy, hogy vagy. Minden héten eljött meglátogatni téged, és minden látogatásnál órák hosszan sírt melletted, s reménykedett. Reménykedett, hogy nem hagyod itt őt, mert abba belehalt volna. Nem bírta volna ki.
- Sajnálom, hogy ennyit kellett miattam aggódnotok. Nem érdemlem ezt én meg. Főleg nem tőle.  - fájdalmas pillantásom, megnehezíti nővéremnek a történtekről való beszámolást.
- Amikor apa meghalt, te sokkot kaptál és elájultál. Most először térsz magadhoz. Az orvosok azt hitték, hogy megfogsz halni. De Neymar hitt benned, hitt abban, hogy szerelmetek elég erős ahhoz, hogy itt a földön tovább éljen, és igaza volt. - szembogarai felcsillannak miközben Neymar lép be hozzánk.
- Tiff, magunkra hagynál? - kérdezi rekedtes hangon Ney és ragyogó tekintetével egyre közelebb jön felénk.
- Persze. - Majd feláll a helyéről és nőies léptekkel elhagyja a helységet.
- Köszönöm. - hálás pillantása felém, könnyeket csal a szemembe.
- Ugyan mit? Hogy annyi fájdalmat okoztam? Hogy annyit kellett miattam sírnod? Hogy...
- Hogy itt vagy nekem és nem hagytál magamra. - dől oda hozzám - nagyon szeretlek. Nélküled nem tudnék élni. - lehel édes csókot ajkaimra, majd beül mellém az agyába és heves csókcsatába kezdünk. - Alig várom, hogy hazagyere Barcelonába és velem aludhass.
- Nekem mondod?
- Uram, kérem hagyja el a kórtermet, hogy megvizsgálhassam Vanessat. - Neymar riadtan felpattan, és elvörösödött arcával felém kacsint.
- Igen, már is. - az ajtónál megáll, rám mosolyog majd kezét a fém kilincsre csúsztatva kinyitja a terem ajtaját és kilép azon.

- Mikor érünk már haza? - kérdezem Neymart már a gépen ülve Barceolna felé.
- A kocsizással együtt véve még 30 perc. Azt már csak kibírom - nevet fel édesen 'melynek hangzása igazi édesség számomra. Ahogy megígérte, fél óra alatt hazaértünk. Haza... oly rég mondtam már ki ez a szót.
- Végre itthon - az ajtó küszöbén megtorpanva szemvilágom elé táruló hatalmas nappalit bámultam, 'melybe, az üvegen áthatoló lágy napsugarak fénye tökéletessé tette a momentumot. - Én...most felmentem fürdeni... - a lépcső tetejéről visszafordulva rákacsintok Neymarra, Belépve a hatalmas zuhanyzóba, a lágy cseppek finom simogatása megnyugtató érzést nyújt számomra. Minden olyan, mint régen.
- Neymar, nem hoztam be törülközőt. Behoznál egyet?
- Már is viszem - és pár pillanaton belül már az ajtóban áll. Kezem felé nyújtom és ő felém rohan