9. Rész: "Sötét nappal"

Sziasztok! Íme itt az immáron 9. Rész a "Sötét nappal" címet kapta, Kicsit izgalmasabb lesz a többinél, de nem árulok el előre semmit, olvassátok el ti:) Véleményt megjegyzésbe szeretnék kérni <3 iratkozzatok fel vagy nyomjatok egy +1-et :D

- Essa, Papaii - jön oda hozzánk egy focilabdával a kezében Davi. - Focizunk? - nyomja a labdát apja kezébe, aki persze egyből dekázni kezd azzal. 

- Én fiam! - mosolyog rám édesen Neymar majd a táskáinkból egy kaput csinál. - Davi, te Essaval vagy én pedig egyedül. - A pici fiúcska elveszi apjától a labdát majd a kapu felé iramodik, apró kis lábacskájával megrúgja a bőrt mely Ney felé veszi az irányt, 1-0-ra vezetünk Davivel. Már több mint fél órája játszunk amikor megcsörren a telefonom:

- Mindjárt jövök, folytassátok addig. - odakocogok a táskámhoz és felveszem.

- Halo, Essa te vagy az? - szólal meg egy zokogó nő a telefonban.

- Igen. Úr isten Tiff mi történt? - aggódva kérdezek rá, a szívem hevesen ver.

- Apa ... - hangja elcsuklik, még jobban elkezd sírni - apa meg fog halni. - Nem tudtam mit reagáljak, telefonom kezemből kiesik, minden elsötétedett előttem. Szememből fájdalomnak jele gördül ki. Térdre borulva az égiek felé kiáltok. A fájdalom mint maró sav, fut végig ereimen.

- Neee! - sikítok fel ahogyan csak tudok és eldobom telefonomat a hullámzó kékség felé. 

- Essa, mi történt? - fut oda hozzám Neymar Davivel. - Hallod? Jól vagy? - guggol le hozzám aggódva, szemén látszik, hogy kétségbe van esve és nem tudja mit tegyen.

- Meg fog halni.. Itt hagy. Egyedül.  - ajkaimból nem tudok több szót kiszűrni. 

- Ki fog meghalni? Essa istenem mondj már valamit. - ölel át amilyen szorosan csak bír. A fájdalom hirtelen haragba torkol át. Haragba, 'mely lassan emészt fel. Ott akarok lenni Tiffany és apa mellett.

- Vigyél haza San Diegoba! Most! Bárhogyan, de amilyen gyorsan tudsz vigyél haza. - szembogaraimból sós cseppek bújnak ki, amelyek arcom lankáin végigvágtatva a fehér homokban érnek célt. Davi megfogja kezem és apró kis puszit nyom rá. 

- Ahogy akarod. - indul az autó felé Ney. Beülünk és a legközelebbi reptér felé veszi az irányt. Az út csöndesen telik. A motor halk zúgása hallatszik csak, a levegő feszült körülöttem, Neymar kezét a combomra rakja. - Nem lesz semmi baj. Megígérem. Itt vagyunk, hívok egy magán repülőt. Rendben? Addig üljetek le valahova. - majd előveszi telefonját és odébb áll tőlünk. Megragadom a pici kezecskéjét Davinek és leültetem a várakozóhoz. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz velem apa nélkül. Nem... túlságosan fájna. Neymar rövid időn belül csatlakozott hozzám és Davihez.
- Menjünk. - ragadja meg kezemet és a repülő felé vezet. - Hölgyem, uram - enged minket előre szokás szerint. Elfoglalom számomra legtetszőbb helyet a gépen és felszállunk.

- Tiff! Apa hol van? - rohanok oda egyetlen nővéremhez, aki egyből a kórterem felé vezet, majd az ajtó előtt megáll.
- Nem kell bemenned ha túlságosan fáj. - kínjától szótlanul marad pár másodpercre
- De, be akarok menni. Látni akarom őt... még utoljára. - töröm meg a csendet, majd kezemet a hideg  fémkilincsre csúsztatom és kinyitom annak ajtaját. Megpillantom nevelőmet aki tehetetlenül terül el hófehér huzatos ágyán. - Apa?! - hangom elcsuklik, szememből egy könnycsepp gördül ki melyet felszárítok pólómnak puha anyagával.
- Kislányom. te vagy az? - halkan suttogja a gyógyszer illatú levegőbe, majd kezét mellkasáról maga mellé ereszti és azt felém nyúltja - Gyere ide kérlek. - megragadom a hozzám legközelebb lévő széket majd nyughelye mellé óvatosan lerakom és leülve arra megragadom gyengéden gyönge kezét. - Nagyon szép vagy. - tenyerét arcomra helyezi és megsimítja orcámat. - Anyukád büszke lenne rátok. - hangja egyre halkabb lesz és a mellette lévő masina sípolni kezd. Meghalt. Elment. Itt hagyott minket.
- Szeretlek! Köszönöm, hogy itt voltál nekem. Életemet adnám érted. - a szívem összeszorul, zokogásom és mély fájdalmam hangja betölti az üres és semmit mondó kórtermet. - Neee - néma sikítás hagyja el számat. Tiff és Neymar a terem ablakán át bámulnak engem ahogy szétesve és fájdalomtól terhelve ott ülök abba a szobába ahol apukám meghalt. Pár perc néma csönd után, valami megtöri a hangtalanságot.